Vörös foltokkal árasztotta el az arcát, Az étkezőkocsi

Ты вернулся слишком рано.

No de ilyet! Õszintén, de a megkönnyebbülést mélyrõl feltörõ sóhajuk nem hozta magával. Az átélt negyedóra drámai izgalma most tört elõ.

Ágota asszony arcát vörös-lilás foltok lepték el, mikor arra gondolt: mi is történhetett volna? Utólag tört ki rajta a pánik.

A veszély elmúltával döbbentek rá - mibe keveredtek „ártatlanul". Nem tudok megnyugodni.

Bartusz-Dobosi László Még a csomagját sem tette fel a tartóba, hanem egyszerűen csak lepottyantotta maga mellé a földre, mint mindig, s várt.

Elmentek-e már? Úgy érzem, ezek vissza fognak jönni.

Az étkezőkocsi

Itt a kapunk elõtt toporognak az autójuk körül, a fiatalabbik folyton szitkozódik. Téged szid. Az ilyen gondolkodás nélkül gyilkolni is képes.

Jól bezártad mögöttük a kaput? Most indul el az autó, elviharzik, mintha puskából lõtték volna ki.

Neked is csak utólag jut az eszedbe ilyesmi. Nem tudom felfogni - józanul - hogyan hozhattam ilyen gyanús alakokat haza, a házamba?! Ma éjjel, vagy hajnalban.

Ezek jól megnéztek mindent. Készülj el a legrosszabbra. Én le se hunyom a szememet.

Ha már meggyilkoltak, hiába rágom a füledbe: „nekem volt igazam" Ezek nem jönnek már. A tavaszi nap délelõtti ragyogásával árasztotta el a szobát.

Hosszú hallgatás következett. A két öreg kormozott szemüvegen át méregette egymást, a köztük terjengõ rejtély homályba csomagolta a szavakat.

Az asszonyi kíváncsiság jogos. A férfibecsület kereste a láncszemeket, melyek egymásbafûzésével meg lehetne magyarázni - vagy elhihetõvé tenni egy kimondott vörös foltokkal árasztotta el az arcát. No tessék, mit ad Isten?

Te üldöztél, hogy váltsam ki az orvosságodat, orrom alá raktad a felszólításokat, tavasz van, fizessem ki az adókat, a csekkeket, hát bementem a városba Hiszen én már nem megyek sehová